A tavalyi év után idén nem is volt kérdéses a nyári programunk. Hívtunk barátokat is, de végülis mindenki lemondta. Így hát ketten vágtunk neki Szerbiának.
Utunk rögös volt a fesztiválig, de megérte. Ha nem is maga a fesztivál miatt, inkább Szerbia miatt.
Az idei évben jobban ki akartuk használni a kemping jegyünket, és nyugodtabban akartunk utazni, így már hétfőn levonatoztunk, és következő hétfőn indultunk vissza.
Mivel a repülő jegy vásárlást az utolsó pillanatra hagytam, így végül busszal jöttem. Hosszú, és fáradtságos út után, amit még a munkahelyem keresztbe szervezése is tetőzött, érkeztem hétfőn reggel Budapestre. Egy gyors zuhany, ruhaváltás, ebédet követően, naivan azt hittók kb 2ö perc elég lesz a vonatjegy megváltására. Hát, tévedtünk. A nemzetkező jegypénztárban őrültek házának tűnt kívülről, bár később élménybeszámolók is ezt az érzetet erősítettek. Nem volt külön információs pult, a pénztáros nénik még őskori rendszert használva, kézzel töltögették a jegyeket. Mondanom sem kell, hogy online jegyvásárlás esélytelen volt. Utolsó pillanatban, filmbe illő jelenettel értük végülis el a vonatot. Már zárva volt minden ajtó, a kalauz látott minket, így az ő ajtajánál felszállhattunk.
Ha a már említett kalauz nem szimpatizál velünk akkor a majdnem 7órás utat az egyik wc melletti folyóson töltöttük volna. De így megengedte, hogy a hűvös és kényelmes 1.osztályon utazzunk. A határon izzadtunk egy kicsit mikor ellenőr-váltás volt. De valahogy "az előző jegyellenőr megengedte, hogy itt utazzunk" mondat hatott.
Az egész utunkat a szokásos fél-felkészültség, vagy a totális információ hiány jellemezte. Nem, nem csináltunk nagy hülyeségeket, nem vesztünk el, de sose volt előre egy terv. Ami nálam szokatlan, bár amióta Vele utazok, ez jellemző ránk. Ahogy Ő szokta mondani: egészséges izgalom mindig kell.
A vonatos kis kaland után a szállás megtalálása volt a következő kihívás. Mi automatikusan indultunk a tavalyi helyszínre, ami a Duna parton levő strand/kemping volt. Még arcoskodtunk is, térkép, okostelefon, vagy helyiek segítsége nélkül odatalálunk. Hja. Majdnem. Minden megvolt, épp az Exit Village hiányzott onnan. Így pár sétálót megkérdezve jutottunk el végülis a tényleges helyszinig. A helyet meglátva értelmét vesztette azirányú szándákunk, miszerint jobb sátorhelyet szeretnénk. Valami árnyékosat. Üres sátorhely akadt bőven. Az egyetlen fa, ill. ami az volt valamikor, annak az ágait is a vastag törzsnél vágták le. Hát ilyen, ha valaki egy sportpályán csinál sátortábort.
A környezet hasonló volt a korábbihoz, kivéve egy aprócska tényt, hogy legalább 3szor, 4szer annyi sátorlakó élte kis életét.
Vizesblokk kicsit szegényesebbnek bizonyult a toi-toi dobozokkal.
Viszont a helyismeretünk jól jött. Első pár nap minden nap besétáltunk a városba, aztán mentünk döglődni a strandra. Később egyenesen a strandra mentünk.
A végefelé rá kellett jönnünk, hogy ebből 3 nap lehet a limitünk. Egész nap zene, legalább kétféle a strandon, amit majdnem minden szegletben lehetett érzékelni, a táborban hajnalt kivéve végig ott tombolt a nép a DJ pult előtt, az erődről nem is beszélve, ahol helyenként nagyon elnézték a hangosítást, és valószínű elfeletkeztek a falak handvisszaverő képességéről. Vagy csak öregszünk. Ez volt a konkluzió.
A helyiek most is a szívünkbe lopták magukat a közvetlenségükkel, a segítőkészségükkel, és az utcán uralkodó általános jókedvvel. Tavaly is szerettük, de idén megszerettük.
°Bővebben magáról a fesztiválról, a village-ről a következő posztban írok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése